Vissza

Német harckocsik

 

SD. KFZ. 171 PANZERKAMPFWAGEN V "PANTHER"

 

Előzmények, tervezés

Noha már a 2. világháború kirobbanása előtt is folytak német kísérletek nehézharckocsik kifejlesztését célozva, azok azonban nem jutottak el a sorozatgyártásig. A "nyugati" hadjárat már felhívta a figyelmet az akkor még nem egyszer "nehéz" kategóriába sorolt Pz.IV-es harckocsik korlátozott lehetőségeire, ami a hasonló harcértékű francia páncélosokkal szemben egyértelművé vált. Ennek ellenére csak a Szovjetunió elleni offenzíva megkezdése után érezte a német hadvezetés égetően szükségesnek új típusok kifejlesztését. A német páncélos csapatok a keleti arcvonalon szembe találták magukat a nehéz KV-I-es és a korszerű, közepes kategóriájú T-34/76-os harckocsik különböző változataival. A német Pz. III-as és Pz. IV-es páncélosok folyamatos korszerűsítése csak szükségmegoldás volt, amely hosszú távon nem hozhatott tartós sikereket. Ezek a német típusok több tekintetben elmaradtak az említett szovjet harckocsik mögött. A technikai téren felmerülő hátrányt azonban ekkor még sikerült kiegyenlíteni a korszerűbb katonai vezetésfelfogással, a magas szintű kiképzéssel és a légierővel történő szoros együttműködéssel. A probléma technikai megoldására Hitler személyesen adott parancsot 1941 november 25-én. Két új típus született válaszként: a "Tigris" és a "Párduc". A típusváltás szükségessége olyannyira égetőnek bizonyult, hogy az új közepes harckocsi kifejlesztésével kapcsolatban felmerült a szovjet T-34-es másolásának lehetősége is. Ezt a lehetőséget részben az önérzetre, részben technológiai problémákra hivatkozva elvetették. Ide kapcsolódik az a tény is, hogy a Daimler-Benz (DB) cég által benyújtott tervek (VK 3001) esetében a nagyfokú hasonlóság szembeötlő volt. Az alváz és a torony kialakítása is nagyon emlékeztetett a szovjet riválisra, a T-34-esre.

A győztes tervet végül a Maschinenfabrik Augsburg-Nürnberg (MAN) cég tervezői készítették el (VK 3002), amely a hasonlóságok ellenére mégis jobban követte a német harckocsi-tervezési hagyományokat.A versenykiírásban szereplő irányadatok a következők voltak: 650-700 LE-s motorteljesítmény, 3150 mm-es maximális szélesség, 2290 mm-es maximális magasság és 500 mm-es hasmagasság. A páncélzatra vonatkozó kikötések a szovjet elvek átvételét tükrözik, ami a német harckocsigyártásban addig szokatlan döntött páncéllemezek alkalmazásában realizálódott: 35 fokos dőlésszögű minimum 60 mm-es homlokpáncélzat és 50 fokos dőlésszögű minimum 40 mm-es oldalpáncélzat és 16 mm-es tetőpáncélzat jelentette a legfontosabb kikötéseket. A jármű tömege nem haladhatta meg a 35 tonnát, a maximális sebességének azonban el kellett érnie az 55 km/h-t. A fogazással egymáshoz illesztett és hegesztett ferde páncéllapok a teknő esetében rendkívül jó ballisztikai tulajdonságokat eredményeztek, ami a homlok részen 80 (a prototípusoknál és az első 20 sorozatban gyártott példánynál még csak 60), oldalt és hátul 40 mm páncélvastagsággal párosulva megfelelő védelmet nyújtottak. A torony hasonló technológiával készült, de 80 mm-es homlok-páncélzata előtt még egy 110 mm-es lövegpajzs is fokozta a védelmet. A torony többi oldala 45 mm-es páncéllemezekből készült. A szerszámok tárolására a harckocsi hátsó páncéllemezének két szélén egy-egy tárolódobozt alakítottak ki. Ugyanakkor bőven akadtak különbségek és új technológiai eljárások is. A futómű például oldalanként 4 x 2 darab nagyméretű (860 mm), gumiperemes (kései változatoknál gumiperem nélküli), dupla görgős, egyenkénti felfüggesztésű, dupla torziós rugózású, átlapolt megoldás volt. Ez a futómű egyenletesebb talajnyomást biztosított, de téli időszakban az egymást részben átfedő futógörgők közé került sár és hó megfagyva a harckocsi mozgásképtelenségét okozhatta. Sérülés esetén nehézkesnek bizonyult egy-egy belső görgő cseréje is. A típus használata során gyakran előfordult előtéttengely-törés, ami típushibának volt mondható. A prototípusoknál ez a gond még nem ütközött ki, ami azzal magyarázható, hogy akkor még jobb minőségű anyagból készült. A sorozatgyártás során nyersanyaghiány miatt a tengelyek anyagának ötvözetét módosítani kellett, ami nem megfelelő eredményt hozott. A motort a jármű farában helyezték el, de az erőátviteli rendszer zöme elöl kapott helyet. A sorozatpéldányoknál alkalmazott 23 880 cm3-es, 12 hengeres, V 600 elrendezésű, 3000 f/p-nél 700 LE-s, 2500 f/p-nél 600 LE-s tartós teljesítményre képes, Maybach HL 230 P30 típusú négyütemű Otto (benzin)- motor többrészes főtengelye a harckocsi hossztengelyében görgős csapágyakon száraz olajteknő felett forgott. A "falánk" motor számára az öt különálló tartályban tárolt 730 l benzin 250 km megtételéhez volt elegendő. (130 l-t mint tartalékot számoltak!) A viszonylag szűk helyre beépített motor vízhűtésével eleinte sok gond volt. Könnyen túlmelegedett és benzinszivárgás esetén begyulladt. Ez utóbbi elkerülésére automata oltóberendezést szereltek a motortérbe, amely 160 0C-nál hűteni kezdte a kritikus helyeket. A teljesen újszerű és hűtőrendszer hibáit a fokozatos fejlesztések során sikerült kiküszöbölni. A háború után még az egy-kori ellenség, a Szovjetunió konstruktőrei is elismerően szóltak a hűtőrendszer új megoldásairól. A motor nyomatéka egy háromtárcsás száraz tengelykapcsoló és a teknő homlokpáncélja mögé helyezett 7 + 1 fokozatú szinkronizált tengelykapcsoló közbeiktatásával jutott a kihajtómű-höz. Az egyrádiuszú hidraulikus kormánymű az elöl elhelyezett meghajtókerekekre szintén hidraulikus működésű Argus-tárcsafékek segítségével fejtette ki hatását. Ez a megoldás roppant hatásos volt, ugyanakkor bonyolultsága miatt komoly karbantartást igényelt a jól képzett állománytól. A küzdőtér a motortér és az kihajtómű között helyezkedett el. A torony helyét nagyjából a hosszúság felénél választották meg, hogy megfelelően ki lehessen egyensúlyozni a harckocsiágyút. A 8 t-s tornyot egy hidraulikamotor forgatta körbe 3600-ban, egy 1650 mm-es belső átmérőjű fogaskoszorún, szabályozható sebességgel, 30 sec alatt. (Ez az érték mintegy háromszorosa volt a T-34 - esének!) Álló motornál kézi forgatásra is lehetőség volt. Ilyenkor azonban a harckocsi ferde helyzetében a töltőkezelőnek is be kellett segítenie az irányzónak a toronyforgatásba. A harckocsi fő fegyverzetét a düsseldorfi Rheinmetall-Borsig cég által kifejlesztett, új, féla-utomata, L/70-es kaliberű KwK 42 típusú löveg képezte, amelynek űrmérete 75 mm volt. Az ágyú elektromos elsütőszerkezettel és nagy hatásfokú, kétkamrás csőszájfékkel rendelkezett. A löveg egy javadalmazását 82 db gránát képezte. Ezek közül a 40/42 típusjelzésű páncéltörő gránátok 1000 m távolságból képesek voltak átütni 150 mm-es vastagságú páncélt is. Az ágyúval párhuzamosan egy 7,92 mm-es MG 34-es géppuskát építettek a blendébe. Az alváz homloklemezének jobb oldalába is szereltek egy ugyanilyen géppuskát a rádiós számára, amit gömbcsuklón lehetett mozgatni. A későbbi változatok még egy, a parancsnoki kupola körsínére szerelt, légvédelmi géppuskát is kaptak, ami az előző kettővel azonos típus volt. A géppuskákhoz összesen 4200 (később 4800) db lőszer járt egy javadalmazásként. Az 1942 szeptemberében elkészült "VK-3002" jelzésű prototípusokat azonnal csapatpróbának vetették alá. A tömegre vonatkozó előírásnak az új harckocsi nem tudott megfelelni, mert a maga közel 45 t-s harci tömegével jóval túllépte az előirányzatot. A sorozatgyártás a tervezetnél később, csak 1942 késő őszén kezdődhetett meg. Az első "szériakocsi" 1943 januárban készült el, ami a technológiai problémákra és a beszállítások késésére vezethető vissza. Februárra elkészült a 0-széria első 20 db harckocsija. A késések ellenére ez még mindig rekordidőnek számított. A gyár-tást a MAN és DB cégeknél kezdték, majd 1943 februárjától a MNH (Maschinenfabrik Niedersachsen Hannover) és márciustól a Henschel cég is bekapcsolódott. Az új páncélos katonai járműveknél használt jelzésrendszerben a Sd.Kfz.171 típusjelzést kapta.

Változatok

Érdekes módon a Párduc sorozat első nagy darabszámban készült alváltozata a D-betűjelzést kapta (Ausf. D).

A prototípushoz képest végrehajtottak néhány változtatást. A parancsnoki kupolát kissé a torony közepe felé helyezték. Ennek köszönhetően megszűnt a prototípusra jellemző, a torony bal oldalán található kiöblösödés. Ez az alváltozat már 80 mm-es homlokpáncélzattal rendelkezett, amit a torony esetében még egy 110 mm-es blendével (lövegpajzzsal) is kiegészült. Ekkor kapta meg a Párduc a végső motorját is, hiszen a prototípusoknál több motorváltozatot is kipróbáltak. Kezdetben a harckocsik dob formájú, hegesztett parancsnoki kupolával készültek. A kései D-változatok már az egyszerűbb, öntött technológiával készült kupolát kaptak, amelyek már alakjuknál fogva is jobban ellenálltak az ellenséges találatoknak. Az új parancsnoki kupolába beépített hét szögtükör körkörös figyelést tett lehetővé a harckocsiparancsnok számára. A módosítások a gyártás során is folytak. Így tűnt el a torony bal oldaláról a kerek hüvelykivető nyílás. Csak a torony hátulján lévő, jóval nagyobb méretű, kerek nyílászáró maradt meg, amely egyben a löveg szerelését, a lőszer málházását és a személyzet ki- és beszállását is segítette. Az irányzó számára a torony tető-páncéljába egy periszkópot építettek be a célfelderítés elősegítése céljából. Az irányzás kezdetben binokuláris céltávcsővel történt, amelynek két furata blendén a lövegtől balra volt megtalálható. Kezdetben a torony oldalán, elöl és fent, ködgránátvetők kerültek kialakításra, amelyek később szintén eltűntek. A D-változatok egyik külső jellegzetessége volt a teknő homloklemezén elhelye-zett két nyitható-zárható figyelőnyílás a vezető és a rádiós számára. Ugyancsak jellemző volt erre a változatra, hogy az emelőt a kipufogó csövek alatt, vízszintesen helyezték el a harckocsi hátsó páncéllemezén. Már ekkor megjelent a futómű védelmét szolgáló 5 mm-es kiegészítő páncélzat, a "kötény". A harckocsik jó részét mágneses tapadó aknák elleni un. zimmerit-réteggel is ellátták. A Fegyverzeti Hivatal (WaA) 1943 májusában adta át a csapatoknak az első 324 db Párducot. A harckocsik gyorsított ütemű gyártását és csapatokhoz történő átadását személyesen Hitler szorgalmazta a küszöbönálló nyári nagy offenzívára való tekintettel. A gyorsított ütem és a megfelelő tesztek elmaradása megbosszulta magát, ami már a hadtörténelembe kurszki csataként bevonult "Citadella" (Zitadelle) hadművelet előkészületeiben is megmutatkozott. Az elsőként felállított 51. és 52. Párduc-osztályok állományába 192 db Párduc tartozott. A két osztályt a 10. Párduc-dandárba vonták össze és a "Dél"-hadseregcsoportnak rendelték alá. A vasúti szállítást követően a Párducok közül a kirakó körletek és a megindulási körletek között mintegy 25% esett ki műszaki meghibásodások miatt. A 10. Párduc-dandár már az első harci napon súlyos veszteségeket szenvedett egy szovjet aknamezőn. Mindezeknek köszönhetően az első harci nap végén a dandár már csak 40 hadrafogható Párduccal rendelkezett. Az ilyen mérvű veszteség katasztrofálisnak mondható. Az új páncélos tömege az átlagosnál nagyobb volt, ezért nem volt képes akármilyen jármű vontatni. A meghibásodott és megsérült Párducok vontatásához nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű vontató jármű, ezért sokat kellett a kezelőszemélyzetnek felrobbantania, ha nem akar-ták, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Ugyanakkor a Párduc új lövege egyértelműen fölényt mutatott a szovjet harckocsiágyúkkal szemben. Az addig csak nehezen leküzdhető T-34-eseket már 3000 m-ről képes volt megsemmisíteni, míg azok csak 500 m-ről voltak képesek kilőni a német páncélost. A Kurszki-csata harci tapasztalatait is magába foglaló "tapasztalati jelentés" 1943 őszére került az illetékesek asztalára. Ebben több hiányosságra is rámutattak. Összességében az mondható, hogy a Párduc D-változata nem hozta meg a tőle elvárt áttörést. Technikai szinten nem bizonyult elég megbízhatónak. Ennek ellenére ezt az alváltozatot 1943 szeptemberéig gyártották, mialatt kb. 850 db készült belőle. A sok szempontból javított új alváltozatot 1943 augusztusában kezdték gyártani. Az új széria az A-változat (Ausf.A) megnevezést kapta.

A változtatások során felhasználták az addigi harci tapasztalatokat. Általánossá vált a hét szögtükörrel szerelt, öntött technológiával szerelt parancsnoki kupola. Ehhez kötődik a légvédelmi géppuska (MG 34) rendszeresítése is. Egyes források szerint erre a célra gyakran nem állt rendelkezésre külön fegyver, hanem a teknő homlokgéppuskáját szerelték ki, és tették a körsínen mozgó lafettára légi veszély esetén. Javítottak a motor hűtőrendszerén, megerősítették a kötény- páncélzat rögzítését, a löveg irányzótávcsövét monokulárisra cserélték és a rádiós által működtetett homlok géppuska számára egy gömbölyű fészket alakítottak ki, míg a vezető előtt megmaradt a nyitható-csukható figyelőnyílás. A torony oldaláról eltűnt a pisztolynyílás és fokozatosan megszűntették a ködgránátvetőket is. Az emelőt függőlegesen rögzítették a test hátsó páncélzatán kialakított új elrendezésű kipufogócsövek között. A további fejlesztések során kialakított G-változatot (Ausf. G) 1944 márciusában kezdték gyártani.

Az egyik legszembetűnőbb külső változás az oldalpáncélzat dőlésszögének módosítása volt. Ez a változtatás összefüggött a Vadászpárduc (Jagdpanther) gyártásának beindításával, ahol a nagyobb küzdőtér szükséglete indokolta ezt a lépést. Emellett megszüntették a teknő homloklemezén a vezető előtt kialakított nyitható figyelőnyílást. A funkció pótlására a teknő tető-páncélzatára egy körbeforgatható periszkópot szereltek a vezető számára. Átalakították a vezető és a rádiós búvónyílásának fedelét is. A továbbiakban a korábbi bonyolult emelő- és fordító szerkezet helyett egy rugós szerkezetet alkalmaztak, amely segítségével felfelé és kifelé nyitották ezeket a búvónyílásokat. 1944 nyarától változtattak a lövegpajzsán. Nemcsak a vastagságát növelték, hanem az alak-ján is változtattak. Az alsó részen kialakított un. szakáll megakadályozta, hogy a blendéről lepattanó lövedékek átüssék a teknő tetőpáncélját. A sorozat gyártása során módosították a kipufogó rendszert. A legtöbb G-változatú Párduc két kipufogócsővel rendelkezett, amire végül még lángrejtők is kerültek. Nagy változásokon ment keresztül a motorháztető is. A növelt hatásfokú hűtőrendszer bal oldali ventillátora feletti turbinatornyot megemelték és változott a légbeszívó feletti rácsozat mintázata is. Megesett, hogy az egyébként a harckocsi testének bal oldalán egy hosszú csőszerű tokban elhelyezett csőtisztító szereléket a motorháztető hátsó részére szerelték. 1944 szeptemberétől megszűntették a zimmeritezést. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatták, hogy a mágneses tapadóaknák felhelyezését ugyan megnehezíti, de tűz esetén annak táptalajul szolgál, és nagyban drágítja az előállítást. Ugyanezen év decemberétől megjelentek a 860 mm átmérőjű, gumiperem nélküli, un. acél-görgővel szerelt Párducok. A gumírozás elmaradását a nyersanyaghiány és az egyszerűbb gyártás magyarázhatja. Ehhez a változathoz fűződik az a hadtörténeti érdekesség, amelynek során 1944 végén diverziós célzattal néhány példányt külsejében az amerikai M 36-os vadászpáncéloshoz tettek hasonlóvá.

Az így átalakított Párducokat a Skorzeny SS-őrnagy által vezetett speciális alakulatokhoz osztották be az ardenneki ellentámadás során. A G-változatoknál alkalmaztak először harci körülmények között infravörös, aktív rendszerű éjjellátó figyelő- és irányzóműszereket. Ezekből kapott a vezető (Fahrgerät) és a parancsnok is (Zielgerät). Németországban már a 30-as évek második felétől folytak kutatások katódsugárcsöves fényerősítési elven működő eszközökkel, amelyek az emberi szem számára látható tartományba konvertálták az egyébként láthatatlan infravörös fényt. A háború végéig körülbelül 1000 harckocsihoz készült el az éjjellátó eszköz. Az műszereket nagyobb számban az Ardenneki offenzíva során alkalmazták először, de nem hivatalosan még az ezt követő magyarországi harcokban is használták őket. Az éjjellátó műszerek teljes sötétségben is mintegy 400 m-es távolságig tették lehetővé a célok felderítését és leküzdését. A harckocsik műszereinek teljesítményét 700 m-re lehetett növelni a már jól bevált féllánctalpas lövészpáncélosra felszerelt 600 mm átmérőjű infra-sugárvetővel. Folytattak kísérleteket hőképes célfelderítő műszerekkel is. A "Donau 60" típusú eszközzel az egyik alkalommal már 7,5 km-ről felderítettek egy céltárgyul szolgáló zsákmányolt francia harckocsit. A műszer méretei (600 mm átmérő) nem tették lehetővé a páncélosokba történő beépítést, de az Atlanti partokon éles helyzetben is alkalmazták a kísérleti példányt. Egy ilyen fedélzeti műszer alapjaiban változtatta volna meg az akkori hadviselést, ahogy azt több évtizeddel később meg is tette. 1944 végén kísérleti jelleggel épült néhány kisebb méretű (felületű!) toronnyal (Schmallturm) készült F-változatú (Ausf. F)

Párduc is, amelyeket hasonló toronnyal a Párduc II (Panther II) követett volna.

Ezeknek a harckocsiknak a fejlesztése során is folyamatosan alkalmazták az időközben szerzett tapasztalatokat. Korszerűsítették a fegyverzetet, vastagították a páncélzatot, modernizálták a célfelderítést, racionalizálták a gyártástechnológiát, stb. Különböző kötelékek parancsnoki járműveiként, valamint a légierővel történő szorosabb együttmű-ködés megvalósítása érdekében kialakítottak ún. parancsnoki Párducokat (Sd.Kfz. 267 - 268 "Befehlspanther"), amelyeknél a párhuzamosított géppuska és a lőszerkészlet rovására több rádióberendezést építettek be

A támogató önjáró tüzérség tüzének minél pontosabb ve-zetése céljából alakították ki a megfigyelő Párducokat ("Beobachtungspanther"), amelyekben löveg sem volt, csak egy utánzat (atrapp), hogy helyet kapjanak a fontos célfelderítő és bemérő műszerek.

Nagyobb hatásfokú 88 mm-es löveget kapott a kimondottan a páncélosok elleni harcra tervezett Vadászpárduc (Jagdpanther), amely forgatható toronnyal ugyan nem rendelkezett, de kedvező ballisztikai kialakítása, pontos, erős és hatásos lövege jóvoltából korának egyik legjobb ilyen harceszközévé vált.

A harctéren elakadt nagy tömegű harcjárművek vontatására és műszaki mentésére alakították ki a műszaki-mentő Párducokat (Sd.Kfz.179 "Bergepanther"), amelyek lőszerutánpótlás kiszállítására is alkalmasak voltak.

Összefoglalás

PANZERKAMPFWAGEN 38(t) könnyû harckocsi (D)